"Nem biztos, hogy valaha ló lesz belőle"

Amikor az első edzőmmel, Timivel lementünk Hortobágyra lovat választani a lányomnak,
végül én választottam magamnak ki a lovamat: Daliát.

Megérkeztünk egy nagy gazdaságba.
A karámokban nyílt, bársonyos tekintetű hófehér marhák feküdtek, álltak.
Nekem úgy tűnt, mintha várnának valamire.

Megnéztük Tomit, a magyar hidegvérű csődört az istállóban.
Fejjel a boksz bejárata felé állt. Némán, alig mozdult.
Nem volt magas, szinte ráláttam a fejére, a mögötte húzódó robusztus nyakára,
ahogy a sűrű, göndör sörény szétnyílik és leomlik kétfelé a nyaka oldalán.
Vadnyúl színű teste közönyös volt, nem rezdült – a ló nem figyelt rám.
Állt: nem mozduló, néma, kapcsolattalan erő, egyedül.

A legelőn hidegvérű testes kancákat láttunk, herélteket, csikókat.
Egy másik csoportban a magyar sportlovak jóval kecsesebbek és mozgékonyabbak voltak.
Vágtáztak, kergetőztek, majd lenyugodva legeltek egy rövid ideig.
A lovak, úgy tűnt, féltek az emberektől – különösen a csikók.

Már visszafelé jöttünk a legelőről, amikor megálltunk egy óriási hangár előtt.
Odabent három fiatal ló volt: két és fél éves csikók.

Az egyik magas és karcsú pej, látszott, hogy valami nemesebb melegvérű fajta.
A kettő kisebb közül az egyik szintén pej volt.
A két aranybarna pej odajött az alacsony falhoz, és hagyták, szinte kérték, hogy megérintsük őket.
Mintha ők is vártak volna valamire. Valami másra.

A szürke csikó nem jött közelebb.
Állt távolabb, és füleit előre fordítva nézett minket.
A lányom átmászott a falon.
A két pej barátságosan fogadta így is a simogatást.

A szürke mozdulatlan maradt.
Felénk fordulva figyelt, mégis a sötét-ezüst szőre
magára vonta a figyelmet.

A lányom elindult felé.
A szürke csikó továbbra is mozdulatlan maradt,
majd hirtelen eltávolodott. Menekült.

Az edzőm közben beszélt a csikókról.
Különösen a szürkéről nem tudott sok jót mondani.
A hosszú, másfél éves tartás a hangárban, a csánkig érő, trágyás mély alom
nem kedvezett a fejlődésének.

Aránytalanul nagy feje, fejletlen lábai voltak.
A hasa buborékszerűnek tűnt.
Két és fél évesen alig másfél éves ló benyomását keltette.

"Nem biztos, hogy valaha ló lesz belőle." – mondta az edzőm.

A lányom látta, hogy a lovacska menekül, hát lemondott arról, hogy erőltesse az érintést.
Megfordult, és indult kifelé.

Háttal a ló felé nem láthatta, ahogy a szürke nyomban vele indul.
Egy darabig követi őt. 
A tekintetében érdeklődés, szinte vágy és szelíd, értelmes báj jelent meg.

Ez a tekintet mélyen hatott rám.
Ott volt benne valaki, aki él, aki érez, aki kér.
Aki keres, amikor nem menekül.

Nem akartam azonnal a bennem megjelenő hatalmas vágyra, döntésre hallgatni.
Előbb megkérdeztem a lányomat:
"Választasz itt lovat? Tetszik valamelyik?"
Összeráncolta a homlokát, majd a fejét csóválta:
"Nem, itt nem."
Ekkor mondtam ki a döntést:
A kis ezüstszürkét én viszem haza – saját magamnak.

Ezt a történetet ma is őrzöm.
Megmutatta, hogy a kapcsolat nem mindig a közeledéssel kezdődik.

Abból nőhet ki, hogy meglátjuk: valaki van ott. Valaki, aki keres minket.

📩 Iratkozz fel a hírlevélre!

✨ Elsőként kapod meg az új írásokat, 🌿 programajánlókat és 🐎 inspirációkat.