Ne mondj nemet a kapcsolatra!
Ne mondj nemet a kapcsolatra
A herélt ló a szénázóban állt. Mellette a csikó, és kicsit távolabb, a beállón kívül a harmadik, a kanca.
A herélt nem menekült, nem feszült, egyszerűen nem érdekelte az ember. A figyelme a szénán és a többi lovon volt, a sajátjain és azokon ott, a másik karámban: a kiscsikón, a kancán, akivel korábban együtt volt, és az öreg herélten, akivel a villanypásztoron keresztül is támadni szokták egymást.
Az ember felé, mintha azt mondta volna:
"Lehet, hogy itt vagy, de én neked nem vagyok itt."
A lovasa mellett állt, várt. Várta az ablakot, hogy mikor tud a lóhoz "belépni".
Nem akart erőszakos lenni, nem akarta megmondani, hogy mi legyen, de várakozáson kívül nem látott más eszközt, ami a kapcsolat felé mozdíthatja.
A ló látszólagos választalansága az embernek ezt mondta:
"Most ne gyere, mert én nem jövök."
Ebben semmi feszültség nem volt. Csak volt. Az emberben mégis motoszkált valami, a feszültség "eleje" talán. Várni, soha nem könnyű. Ellenben engedni…
Aztán az ember gondolt valamit. Mozdult. És ha így, de nem minden áron? Vagy ezt, de ez csak egy javaslat. És figyelt: Mi történik? Legyen az bármi.
A ló megmozdult.
"Ez mi? Ez nem az, ahogy szokták. Mi ez? "
És akkor ott volt a pillanat:
Az ember várhatott volna. Elmélázhatott volna. Akarhatott volna valamit, ami
nem volt ott.
De engedett a pillanatnak. Megmaradt benne. Kapcsolatban.
A ló benne maradt a pillanatban egy darabig.
Majd újra a széna felé fordult, csak a füle és a tekintete maradt az emberen.
S aztán újra visszafordult az ember felé.
"Na?"
📩 Iratkozz fel a hírlevélre!
✨ Elsőként kapod meg az új írásokat, 🌿 programajánlókat és 🐎 inspirációkat.